És velem mi lesz?

Tipikus történet következik, fontos tanulsággal.

Az egyik cégnél éppen a szokásos növekedési problémába ütköztünk. A cégnek most kell szintet lépnie, és kisvállalatból közép/nagyvállalattá válnia. Eddig sok olyan “folyamat” “jól” működött, amit egy nagy cégnél el sem tudunk képzelni. Viszont az a “szerencsétlenség” érte őket, hogy drasztikusan megnőtt az igény a termékeikre, így nincs más választásuk, mint hogy rendezzék a soraikat, és bizonyos dolgokban átálljanak a nagyvállalatoknál megszokott működésre.

Már nem lehet a termelést elirányítani kockás papíron, de az Excel sem elég hozzá. Úgyhogy át kell gondolnunk az egész termeléstervezési folyamatot és eszközeit.

Az ügyvezető határozott és bizakodó, az üzemvezetőnél viszont nem lehet nem észre venni a nyugtalanságot, bizonytalanságot.

A problémára egy négyszemközti beszélgetés világít rá. Az üzemvezető az utóbbi évtizedet ebben a pozícióban töltötte, és el sem bírja képzelni, hogy mi lesz a dolga, ha az operatív feladatok egy részét levesszük a válláról. Úgy érzi, hogy az ő értéke az, hogy jól meg tudja oldani a hirtelen fellépő problémákat, és ügyesen megtervezi a termelési tervet, valamint a rendelésfelvétel és a termelés között aktív ütközőzónaként funkcionál.

A mágikus kérdés a következő volt: Mit tennél a legszívesebben, ha nem kellene azokat a dolgokat elvégezned, amiket most próbálunk fejleszteni, automatizálni?

Már záporoztak is a válaszok: De jó lenne, ha oktathatnám az embereket, mert számos dolgot csak én tudok a cégnél. Milyen jó lenne, ha nem a problémák után szaladnék, hanem lenne idő a megelőzésre, a fejlesztésre. Jó régen be szeretném már vezetni ezt a formátumot, ami által javulna a termékek követhetősége, és csökkenne a hibázás, de az utóbbi időben egy percem sem volt foglalkozni vele. És az milyen jó lenne, ha legalább néha hatkor haza tudnék menni.

Nem is volt több kérdésem. Egyszerűen csak hátradőltem, és szemléltem egy hagyományos vezető lean vezetővé válásának első pillanatait.